„Az Ördögbe is, meg kell írnom egy regényt!”

Drága Olvasóm!


Megtisztelő, hogy magam mellett tudhatom ezen a jeles alkalmon, amikor elmesélem a Csak ember megalkotásának első szakaszát, az ötlet kialakulását, melynek mentén elindultam a hosszú utazáson, ami végül 526 oldalban öltött formát. Mivel ez az első regényem, akadt néhány nehézség, amelyre nem számítottam, vagy pedig sejtettem, hogy bekövetkezik, mégsem vettem igazán komolyan. Így tartott a történet megteremtése csaknem másfél éven át, ami első hallásra soknak tűnhet, ha nem tudjuk, hogy Margaret Mitchellnek tíz évébe telt, míg megírta Elfújta a szél című Pulitzer-díjas regényét.

Engedje meg, hogy az ötlet kirajzolódása előtti időktől kezdjem. Egészen 2020 elejére kell visszamennünk, pár hónappal a koronavírusjárvány előtti időkbe. Nem hiszek az újévi fogadalmakban, de akkor megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy ha már átléptem a húszas éveimbe, kezdenem kéne valamit az írás, jobban mondva az írogatás szeretetével. Egyszóval hozzáfogni a megvalósításba, nem csupán álmodozni elködösült tekintettel egy fülledt, penészes szagú szobában. Előrebocsátom azonban, hogy nem fogom szerencsevadászok szájából vagy tollából származó, unásig ismételt frázisokkal traktálni, melyeknek – Önhöz hasonlóan – még a távoli visszhangjától is menekülök.

Javaslom, térjünk vissza az írogatásra. Kísérletek, próbálkozások, bukások és halovány sikerek; tudja, hogy van ez. Mivel azonban túlságosan messze vinné történetünket, ha elmesélném életem minden részletét, engedelmével ezekbe nem mennék bele. A lényeg, hogy annak a közmegegyezéssel borzalmas évnek a legelejétől azt az ötletet kerestem, amit hosszabban kibonthatok, nem csupán egy öt-tíz oldalas novellában, hanem egy többszáz oldalas regényben.

No persze egy gondolat soha nem úgy érkezik, hogy az ember gyufaszálakkal kitámasztja a szemhéját, és addig nem engedi magát megpihenni, amíg valami értékelhető ötlet meg nem rohamozza az elméjét. A gondolathoz kell a véletlen jelensége, már ha elfogadjuk, hogy a véletlen létezik, és nem tulajdonítunk mindent valami felsőbb hatalomnak. Nem is az ötletek mennyiségével van a baj, hanem a minőségével. Bárki életében történt már annyi, hogy két eseményét ok-okozati viszonyba egyesítse; a gond az, hogy ez csupán a kezdeti lelkesedéshez elég. Ezer és ezer gondolat ötlik az ember fejébe, és azok a leggonoszabbak, amelyek elhitetik az emberrel, hogy hosszú távon érhetnek is valamit.

Ez bizony azt eredményezi, hogy az ember elkezdi kibontakoztatni egy művét, kidolgoz tíz, húsz vagy ötven oldalt, majd az egészet kihajítja a virtuális vagy hagyományos kukába, adott esetben az iratmegsemmisítőbe. Sokan azt gondolják, hogy egy könyv megalkotása az ötlet kierőszakolásától az utolsó pont kitételéig való lineáris haladást és célba érést jelenti. Sokszor kell azzal szembesülni, hogy egy ötlet jónak, sőt egyenesen pazarnak tűnik, ám egyszer csak kifullad az egész. Drága olvasóm, nem hinné el, hányszor jártam úgy, hogy a fantasztikus ötlet sokadik oldalának kidolgozása után rádöbbentem, hogy az egész kutya valagát sem érné, ha eljutnék a végére. Nézze el nekem, hogy csak egy későbbi levelemben avatom be a titkomba, ami a megfelelő ötletek kiválasztásában segíti a munkámat.

Öröm az ürömben, hogy az összes ilyen élmény hozzásegíti az embert a fejlődéshez; először öt oldalnál jelentett csődöt a sztori, másodszor már tízet is kibírt, végül ötven oldal jelentette a végállomást. Ezek a 2020 eleji tervek, vázlatok és novellák, ahogy mondani szokás, saját fiókba készültek; ha az embernek van valami kis önképe meg érzéke a művészethez, belátja, ha valami vállalhatatlan, vagy egyszerűen csak nem áll készen.

Tisztán emlékszem az érzésre: „Az Ördögbe is, meg kell írnom egy regényt!”. Legfeljebb találok egy ötletet, ami ismét meghal pár hét elpocsékolása után. Elvégre semmit sem veszíthettem; az otthon ücsörgésen, olvasgatáson és a pasziánszozáson kívül nem igazán jutott semmi az eszembe, amivel agyon lehetne ütni az időt azokban a rideg időkben.

A járvány első hulláma okozta üresség az egyetemi beadandók dandárját leszámítva ugyanis semmi teendőt nem hagyott maga után. A hétköznapok és a hétvégék összeolvadtak, minden nap olyan volt, mint a másik: hajladozó (vagy inkább rothadozó) fák, napsugár-dárdák és tétován beszélgető madarak, amiket a lakáson belülről figyelhettünk és hallgathattunk a szőnyegből felszálló por közepette. Az élet megállt, és a bizonytalanság vette át a helyét.

Ennek megfelelően a kezdeti ötlet szerint a történet sokkal jobban összpontosított volna a járványra, mint ami a végső változatban szerepel. Végtére is, nem lett volna valami eseménydús, ha a szereplők feladata a járvány végének kivárására korlátozódott volna, megidézve Samuel Beckett Godot-ra várva című színművét. Hangulatként viszont szerettem volna megörökíteni azt a furcsa évet, ami a szorongást és magunkra utaltságot hozta magával, és felszínre hozott olyan dolgokat, melyeket évek óta a szőnyeg alá söpörtünk, és amelyek csak a négy fal között eltöltött huzamosabb idővel tudnak előkerülni. A bizonytalanság előhozza az emberekből azokat a dolgokat, amelyeket máskülönben igyekeznek maguk elől is eltitkolni.

Ha azt kérdezi, drága olvasó, miből alakult ki az ötlet, nem tudnék adekvát választ adni. Nem lehet egyetlen pillanatot kiemelni az életemből, ami alatt az egész történet egyszeriben kirajzolódott előttem. A történeteket persze az élet ihleti, legalábbis bizonyos részeit; olcsó trükként hat, amikor valaki egy regényt teljes egészében a saját életéről mintáz. Kevés olyan élet van ugyanis, ami állandóan fordulatokat hoz és jellegzetes karakterekben bővelkedik, amely sokakat érdekel

Sokszor felvetődik a kérdés, hogy a szereplőket kikről mintáztam. Alighanem erre is azt tudom mondani, hogy képtelen lennék egy-egy személyt megnevezni az életemből, akik egy az egyben a történet karaktereit alkotják. Mindenkiből van egy kis darab a jó és a rossz tulajdonságaikból meg a furcsa szokásaikból is, azokból, akiket megismertem életem során, legyen az egy barátom sok évre visszamenően, vagy csak egy egyszeri találkozás. Nem utolsó sorban a szereplők hozzám is kötődnek; egyik szereplő sem én vagyok, de a Rózsafalvy-család tagjaiban mind van valami belőlem. Felruháztam őket a félelmeimmel, vágyaimmal, megbánásaimmal, reményemmel és néhány rám jellemző gesztussal.

A cselekményről mindig keveset beszélek. Hagyom, hogy az Olvasó a saját maga világára fordítsa le a történetet, amibe – legalábbis én úgy érzem – nincs jogom beleszólni. Amikor felmerül a kérdés, hogy „mire gondolt a költő?”, miért ne lehetne az olvasó maga a költő, akinek a sztori a fejében új szárnyakra kap.


Drága olvasóm, remélem, Ön is annyira élvezte első levelemet, mint amennyire engem megtisztelt figyelmes jelenléte. Bízom benne, hogy hamarosan ismét találkozunk.


Barátsággal,

Wünsch Attila